| ||||||||||||||
Fitz JenőA megmentett szobor- Wagner Nándor hazatérései A
fehérvári evangélikus templom mellett felállított Corpus Hungaricum
szobrának felavatása és a Városházán munkásságának kiemelkedő
alkotásait bemutató fotókiállítás egy - nálunk szinte ismeretlen -
nagy művészre és annak fehérvári kapcsolataira terelte a figyelmet.
Ki volt az alkotó, és hogyan került magyarországi működésének
legjelentősebb alkotása Székesfehérvár egyik terére? A megnyítókon
elhangzott beszédek és a kiállításra készült leporelló
felvillantották ugyan az 1997-ben Japánban elhúnyt szobrász
életútját és a városhoz való kötődését, de az utóbbi, bennünket
elsősorban érdeklő kérdésre nem tudtak igaz választ
adni.
Robusztus fiatal férfi volt, röpködő, bozontos, szőke hajjal, nagy domború homlokkal, élesen látó szemekkel, tele ideákkal, ötletekkel, amelyek zseniálisak, de sokszor megvalósíthatatlanok voltak. Merész elképzelései, gyors intézkedései rengeteg botránynak, veszekedésnek forrásai lettek. Székesfehérvárt mindjárt az első hetekben valóságos háború tört ki közte és a városi mérnöki hivatal között. Az éppen helyre állított múzeumépület első emeletén, ahol a szoba nagyságú kiállítási helyiségek sorakoztak, az összes válaszfalat lebontatta, és egyetlen, nagyszabású, harminc méteres teret hozott létre. Az Országzászló térre, a Várkörútra és a Bástya utcára néző ablakok kereteit kidobatta, az ablakok, mint hatalmas vitrinek kapcsolódtak az új belső tér mondanivalójába. A megvalósuló kiállítás egyetlen korábbi kiállításra nem emlékeztetett, a szokásos telezsúfolt, fantázátlan vitrinek, tárlók, ormótlan üveges szekrények helyén rajzokkal, térképekkel, fényképekkel a történeti múltat megjelenítő, mozgalmas világ alakult ki. Évekkel, évtizedekkel megelőzte a kortárs kiállítás-rendezőket, itthon és külföldön. Amikor másfél évtized után az elöregedett kiállítás nem volt tovább fenntartható, az új rendezésnek a wagneri színtet, harmóniát, a kiállítás izgalmas szépségét nem sikerült utolérnie.
Ettől kezdve mint szobrász dolgozott az Ybl-soron lévő műhelyében. Két köztéri szobra került felállításra. A Földanya Dunaújvárosban (akkor Sztálinvárosban), a másik, a Három játszó fiú Budapest egyik terét díszítette. Az utóbbi lebdületével, a részletek szépségével már az érett művész erényeit csillogtatta. E korszakának végén, 1955-ben készült el a Corpus Hungaricum, legjelentősebb itthon készült munkája. Kapcsolata székesfehérvári barátaival nem romlott meg a rendezési munkák alatt. A városban, a hangulatos régi utcák kivételével, melyeken szívesen járt alkonyattájt, csak a Március 15-ike utcai, régen megszűnt presszó vendége volt, és a nyári forróságban a rendezésben közreműködő grafikusokkal, muzeológusokkal a strandon pihente ki az éjszakákon át tartó rendezés fáradalmait. Ha többedmagával Pestről érkezett, rendszerint konflison vonultak végig a városon, jókedvűen, lármásan. 1949 óta összejártunk, és kapcsolatunk a forradalomig folyamatos maradt. Gyermekeink egy idősek voltak. Wagner elsőszülött fia - aki tizennyolc évvel később a balodali közlekedés aldozataként angliai kiránduláson halt meg -, két héttel korábban született, mint a miénk. A véletlen játékaként ugyanabban a kórházban, ugyanabban az ágyban. E baráti kapcsolat révén szinte az első vázlatoktól tanúi lehettünk szobrai megvalósulásának. Ezek közé tartozott a Corpus is, melyet mintázás közben, majd befejezett formájában is megcsodálhattunk. 1956 novemberében Wagner felelségével és három gyermekével útnak indult nyugat felé. A múzeum könyvtárosával, Petőcz Lászlóval és családjával együtt keltek át a határon. A későbbiekben elváltak útjaik, Wagnerék Svédországban telepedtek le, Petőczék Angliában, később Ausztráliában kötöttek ki. Wagner számára a külföldi évek hozták meg a nagy alkotások sorát és a széleskörű elismerést. Előbb Svédországban, majd válása után, második házassága éveiben Japánban. Távozásukról Petőcz László édesanyjától értesültünk. Ismerve Wagner gyors elhatározásait, nyilvánvanló volt, hogy műtermében lévő szobrai, vázlatai sorsáról, elhelyezésükről nem gondoskodott. Azaz megsemmisülésük, ha a helyükön maradnak, elkerülhetetlen. Budapesti múzeumra, bármilyen szervezetre nem számíthattunk: ez a székesfehérvári múzeum kötelessége lett. Teherautót béreltünk, és válogatás nélkül bepakoltunk mindent. A megmentett műtárgyakat a Bartók Béla téri raktrában helyeztük el. A hagyaték nagyobb része a pusztulást mégsem kerülhette el. A 60-as években a megyei tanács a Csók Képtár emeleti utcai frontját a megyei könyvtár számára elvette a múzeumtól, és helyette a Népköztársaság út új házainak egyikében a pincesort adta át a helytörténeti és képzőművészeti gyűjtemény raktárának. Amikor a raktározási célra teljesen alkalmatlan pince átvételét megtagadtuk, a tanácstitkár a karhatalommal fenyegetőzve kényszerítette ki az átköltözést. Egy hónappal később az épület földszintjén lévő hentesboltban csőrepedés történt. A "múzeumi raktár"-ban elhelyezett várostörténeti iratanyag és Wagner vázlatai szinte teljesen megsemmisültek. A Corpust szerencsésen elkerülte a víz. A szobászművész Japánból első alkalommal 1974-ben jött haza, Magyarországra. Székesfehérvárra is ellátogatott, az 1949/50-ben rendezett kiállítást kívánta viszontlátni, feleségének megmutatni. Amikor a kiálítást már nem találta, magyaroszági tartózkodását félbeszakítva, nyomban elutazott. Ez olyan hirtelen történt, hogy a Corpust nem is tekintette meg. Fiatalkorának legfontosabb, elveszettnek hitt alkotásával második látogatása során találkozott. Japánból már a szobor kiöntésének és felállításának szándékával érkezett. Ez a akkor a a kiöntés magas költségei miatt nem valósult meg. Ha késve is, a szobor elkészült. Ünnepélyes felavatása ez év október 6-án, a nemzeti gyásznapon országosan is számontartott esemény volt. Az alkotó nem érhette meg, hogy egyik legszebb és szívéhez legközelebb álló műve, melyet kitörő könnyek között látott viszont, a nyilvánosság elé, végleges helyére kerül. Fitz Jenő
| ||||||||||||||
